Örkény István, A jó halálról, Egyperces novellák, 1953

T. Pali bácsi meghalt szervi szívbajban.

Hetvenegy éves volt; három héttel élte túl hetvenegyedik születésnapját. Hetvenegy éves korában is dolgozott, igaz már nem a gép mellett, "már csupán oktatói minőségben", ahogy ő mondta. Mindegy. Hetvenegy évesen, rozoga testével fél ötkor kelt ki az ágyából, s ült föl a Lágymányos túlsó sarkán a villamosra, a szőlőpréshez hasonló, rettenetes reggeli villamosra, s utazott végig a városon, befelé s újra kifelé, Újpest külső szögletéig, ahol dolgozott. "Miért kell magának még mindig dolgozni, Pali bácsi?" - "Hát maga nem fog dolgozni? Maga is fog dolgozni. Ilyen emberek vagyunk."

Ezt a mondatát beleszőttem regényembe, őt magát is, szőrtelen, tojássimára borotvált koponyájával, érdemérmeivel és kitüntetéseivel. Kár, hogy sosem olvastam föl neki azt a pár oldalt, amely róla szól; azt hittem ráérek, azt hittem, túl fog élni engem.

Négy vagy öt éve ismerem. Riportot írtam róla akkor, az első újítása alkalmából, amelyre már nem emlékszem. Azóta afféle távoli családtagnak számítottam Pali bácsiéknál; én számon tartottam őt, ő számon tartott engem. Néha találkoztunk. Azt mondta ilyenkor: "Hallgattuk ám magát a rádióban." - "Igazán? És hogy tetszett?" - "Megismertük a hangját" - mondta. Arról, hogy írásom tetszett-e, vagy sem, sosem nyilatkozott. Nem is értette a kérdést. Feltehető, hogy azt hitte, az én írói munkám is olyan, mint az övé - s az én kezemből sem kerül ki elrontott, selejtes darab. Ebben tévedett persze.

A lánya jött elmondani, hogy meghalt. Este kivillamosoztam hozzájuk; ágyán feküdt, összekulcsolt kézzel; lábtól egy kisasztalkára téve piciny bársonybölcsőjükben a három kitüntetés. A lány kiment vacsorát melegíteni. Ketten álltunk a halottas ágynál, a veje meg én. Vejét sosem szerette. Rossz férjnek és rossz lakatosnak tartotta, de azért nem veszekedtek, mert az öreg soha senkivel sem veszekedett. A lakatos a hátam mögött állt, s ő is a halottat nézte, azzal a különös udvariassággal, ahogy a halottakra - idegen jelenlétében - nézni illik. Pali bácsi arca nem változott. Márványfehéren s nyugodtan pihent a párnán, hunyt szemével, a halottak módján, befelé nézett. Talán a túlvilági szivattyúműhely oktatási tervén gondolkozott. Ami néznivaló volt rajta, az a keze.

Nem is bírtam levenni róla a szemem. Pali bácsi keze, úgy látszott, megnőtt. Még nagyobb lett, mint volt, sárgán, mint az őszi lomb, s összekulcsolva feküdt beesett hasán. Hatalmas kéz volt, nagy csontok pihentek benne, a keze fején néhány vöröses szőrszál meredt ki a foltos, májszínű bőrből. Ujjai csomósak, bütykösek, bogasak, mint a gallyak; az ujjak vége szétlapult, s rajta sárga, lapos, széles, durva a köröm. Jobb hüvelykujja körme alatt kicsi, fekete véraláfutás... Elgondoltam, mit míveltek ezek a kezek. Pali bácsi ötvenhárom éve dolgozott üzemben; a világban ezer meg ezer gép forog, száz meg százezer tengely és szeg és henger működik, melynek színét ő reszelte fényesre, rajz s méret után. Elvégezte dolgát. Minden munkadarabot, melyet kézhez kapott, becsületesen megmunkált és továbbadott. A földön nem maradt utána hézag. Munkája - mint a vasúti sínek -, úgy érzem, többször is körülérik a földgolyót. Nem érzek szánalmat, nem érzek megrendülést, nem incselkednek a szememmel a könnyek. Úgy állok itt, mint egy bevégzett mű előtt, mint egy mondat előtt, melynek végén ott a pont.

Nem érzek sajnálkozást. Negyven éves vagyok. Csak magamra gondolok - halottak jelenlétében nem bírok másra gondolni, csak magamra. Egy verssor jut az eszembe: "Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven. - De tán csak egy, vagy annyi se..." Negyven éves vagyok. Óhajtanám, hogy így feküdjem, mint egy mondat, melynek végén ott a pont; óhajtanám, hogy álljon meg mellettem is valaki egy kis időre, így, ahogy én itt: szánalom, részvét, megrendülés, ellágyulás nélkül, egy kis irigységgel a szívében.